Mindennapi küzdelmek

Reggel 5 óra valamennyi. Nem akarok felkelni.

De megígértem annak az orosz csajszinak Instagramon, hogy felköszöntöm Dimát, lelki társát, mert azt szeretné neki születésnapi ajándéknak adni, hogy a világ minden tájáról köszöntsék fel emberek.

És egyébként is, szép idő lesz.

Egyébként is, ha már nem indulok el, folytassam az önkéntes fordítást, amire megint hagytam magam rávenni, de nem bánom, nagyon élvezem, és örülök, hogy megkerestek. A Niemann Pick-betegséget fordítom a RIROSZ-nak, elég lesz jövő héten elküldeni, ráérek vele.

Akkor mégis induljak el. Úgyis egész nap bent ülök majd a terembe, aminek csak a 3 méter magasan lévő sarkában van pár ablak, ami a folyosóra néz, különben így is, úgy is felkapcsolják a lámpát.

Na, de akkor miért nem tudom rávenni magam?

Nem ismerem az utat, amerre futnék. Jó, akkor elindulok gyalog.

Fél 7-kor sikerül. Előtte persze jó stresszesen nekiláttam az arcomat cseszegetni. Sok minden okozhatja ezt a kipattogzást.

Ahhoz képest, hogy Szent Vencel napja, egész sok autó lézeng. Pár futót is látok. Hirtelen irigylem őket. Majdnem visszafordulok. DE mégsem. Már nem lenne időm arra, hogy visszaforduljak, átöltözzek, és újra nekilóduljak. Nem baj. Türelmet kell tanulnom. Ebbe a tudatba belenyugszom. Küzdenem kell, de valahogy sikerül.
 
Közben világosodik. Sűrűsödik a macskakő. Egy zöld terület mellett megállok, ott veszem föl a kis köszöntő videót, vagy hatodjára sikerül ez is. A zöld területen hajléktalanok fekszenek, egy pasi vizel egy fánál. Nem ők kerülnek a videó hátterébe, hanem a vár.

Több hajléktalannal is találkozom így reggel. Fotóállványos japánok keresztezik az útjukat, meg én.
Egy ázsiai futónő hangos, mosolygó „good morning!”-gal köszön. Talán mindennapra van valami jócselekedete, amit kihúz egy nagy kalapból, és ma ezt dobta a gép, talán csak úgy rámnézett, talán csak úgy magától köszönt. Mindenesetre nagyon jó. Már közel járok a Károly-hídhoz.

7 óra, napfelkelte. Tömeg. Ázsiaiak. Fotóznak valamit a hátam mögött. Én olyanokat fotózok, amiket ők nem. Többen arra néznek, amerre én, majd amikor meglátják, hogy egy épületsarok, odébbállnak.

Sajnos nincs kedvem nézelődni. Túl sok az ember, túl korán van. Az jut eszembe, kár volt kinevezni ezt a prágaiaknak főbb nevezetességnek. Budapestnek talán nincs ilyen kifejezetten, ezért eloszlanak az emberek. Hátrafordulok. Aha.

A tornyok mögött kel fel a nap. Kék-rózsaszín ködfények a mocskos falak, csúcsívek fölött. Én is lövök egy képet. Túl sokszor jut eszembe: mit gondolhatnak rólam, turista vagyok-e én is.

Végre elérem a híd másik végét, megszaporázom.

Szűk utcákba fordulok, köpködő helyiek, angolul beszélő futócsoport (róluk is szervezett utazást tudok csak feltételezni, rosszhiszeműen – programlista – szeptember 28., reggel 7 óra: reggeli futás). Elérek egy hidat, gyorsan visszamegyek „Budára,” a Moldva másik oldalára. Sietek, mert nem tudom felmérni, mikorra érek vissza.
 
8-ra. Lezuhanyozom, benyomom az iszonyatos kukoricás tortillát (amit egyébként szerintem meg kellett volna sütni, de ugye sütő, mikró híján nyersen fogyasztottam – péntekig sikerült, és nem lettem rosszul), humuszt, olívabogyót. Utóbbi termékek sokkalta olcsóbbak, mint Magyarországon. Vicces. Közben Gilmore Girls-t nézek. Feels like home. Natussshkát is szoktam. Őt évek óta, szinte 10 éve „ismerem,” követem. Mást bloggert nem szoktam nézni...

Lefutok, felhajtom a kávémat. Látom Tanyát, az orosz csajszit a csapatból. Rémlik, hogy tegnap este, amikor fordítottam, kopogott. De annyira benne voltam, és be volt kenve a fejem is.

Nem baj, mivel bank holiday, ugyanazzal a villamossal sikerül mennünk még azután is, hogy visszarohanok a ragtapaszért a sarkamra (ez még az egyhetes lesérülésem az új cipőtől). Junior lawyerként dolgozott, 23 éves, de úgy érezte, belegyepesedik, ha ezt folytatja. Moszkvába kell menni, dől a lé. Bár drága hely úgy mindent összevetve, olcsók az albérletek. Monica csatlakozik. Neki nem sikerült fotót csinálnia a bérletéhez, mert lecsukta a szemét, amikor fotózta a gép. Beérünk.

A délelőtt nehéz. Töprengek, jó helyen vagyok-e, minek vagyok itt. Arra gondolok, fussak-e este, vagy nyugodjak már le a *****. Este úgyis sokan lesznek azon a szakaszon. Reggel még csekkoltam, hol futnak a prágaiak – a másik irányba is vannak felfedezendő utak.

Fél 1-kor kijöhetek, mert előbb befejeztem a tesztet. 10/9 kérdésre jó választ adtam. Másfél órás ebédszünet. Még maradt egy kicsi a rettenetes tortillából :D

Na de úgy érzem, hogy nekem azonnal ki kell innen mennem. Nővéremmel beszélek. Sétálok 1 órát. Ez Libeň - furcsa, kettős terület, azonosíthatatlan. Félig kész posztmodern társasházak, majdnem fejemre eső gesztenyék.

Itt is jó lesz futni.

Szinte megizzadok, mire visszaérek, kérdezik, hova tűntem. Georgeta biciklit említ, van neki, de fel kell fújni a kerekét. Na, akkor felejtős. Ő holnap költözik.

Estére minden a helyére kerül. Poénkodunk Georgetával és Monicával. Fetával töltött paprikát eszem tejföllel és salátával, barna sört iszom, most nem olyan vizes. Nem kéne ennyit költeni. Nem baj. Georgeta kávéra hív meg, Monica kölcsön adja a hajszárítóját. Nevetünk.

Éjszaka többször felébredek. Az utcalámpa bevilágít, de nem zavar annyira. Direkt hagyom félig elhúzva a függönyt, hogy az éjszaka közepén zavarjon egy kicsit.

Reggel sokkal kevesebb embert látok, talán két futót. Nincs kedvem a Károly-hídhoz. Messziről látom, tele van. Szeretem a macskaköveket. Még a hajléktalanok is alszanak.

Kezdődnek a munkák, az építkezések. Ködben a Libeň felé vezető útszakasz melletti füves terület. Nőstény fácánnal találkozom.

8.5 km-t futok. Péntek van. A délelőtt hasonlóan nehéz, a délután is. Nem tudom, hogy sikerül rendet tenni a fejemben. Türelem rózsát terem, azt hiszem.

Este Monicával és Attilával sörözünk. Monica gombaszósszal eszi a sült krumpliját. Nagyon jól érezzük magunkat, jót röhögünk, és végre jó sört iszok, szűretlen Staroprament, sima Staroprament. Találkozok a fura sráccal is. Fura. Holnap költözik.

Most még nekiállok fordítani.

Most jó. :)

Libeň