Csepel, New York, Budagyöngye, Budafok

Sokszor menekültem már el itthonról, például, amikor Piliscsabára jelentkeztem egyetemre. Ettől függetlenül nagyon jó döntésnek tartom, még ha anyám élelmiszermérnöknek, sebésznek vagy franciatanárnak is elküldött volna még emellett.

Most pedig itt ez az építkezés, amit nehéz megfogalmazni, kinek a felelőssége. Egyelőre úgy néz ki, hogy lehet, elhalasztódik jövőre, miközben szakad az eső a félig lebontott házra.

Van, ami nem változik: a kőműves hozzáállás.

Nekem persze nyilván Prágával kéne foglalkoznom, nem pedig ezzel.

De erről majd máskor, mert sok minden kavarog bennem. Nehéz ugyanis eldönteni az embernek, mikor nem szabad már magára vállalni mások gondját, még ha az a saját édesanyja is.

Ezt nem én csináltam! Ezért ez a legprofibb.

Az első hétvégén, ha az időjárás olyan, biztos, hogy bejárnám Prágát, tömegközlekedéssel is meg gyalog is. Megnézek pár helyet előre, ahova mennem kell.

Különben eléggé nemtörődöm lennék, ha nem nézném meg a főbb látványosságokat, úgyhogy azokat lesném meg, csak hogy képben legyek. Aztán jöhet a többi, amiből egy város áll.

Nemrég kint voltam rokonaimnál, ahol unokatestvérem barátja mutatott egy képet. Megkérdezte, szerintem hol készült. Valami magas épület tetején volt. Na, nem tudtam, persze Budapestre tippeltem. Kiderült, hogy a Bazilika tetején. Sose voltam még a Bazilika tetején. Persze, hogy Prágában felmegyek valaminek a tetejére. Pedig lehet, a Prágaiak se voltak még a nevezetességeik tetején.

Szóval, Budapest látványosságai a számomra összemosódnak, hozzátartoznak a városképhez, de nem feltétlenül megyek beléjük. Gyerekként mindenki járt a Parlamentbe például. Nekem többet jelentenek a koszos, vagy épp tiszta utcák, az épületek. A Simsbe bezzeg rohadtul érdekelt, milyenek a városépületek, rendőrség, polgármesteri hivatal, kórház belülről. A valóságban megelégszek a külsejükkel. . . érdekes! Bezzeg mások otthonaiba, lakásaiba belesnék az ablakon.

Alszanak a Hunyadi téren

A héten például felfedeztem a Gutenberg teret, ahol az egyik legszebb nagy lakóépületet találtam a VIII. kerületben, és eddig fogalmam sem volt arról, hogy létezik. Meg többet jelent 1-2 olyan hely, amiről tudom, hogy finom ez vagy az, jó a zene...

Jó lenne Prágát is megtapasztalni. Hiába vagyok budapesti, nem érzem annyira magaménak, inkább olyan, mint egy piperecucc, ami majdnem mindig nálam van, jó, hogy ott van, néha előveszem, használom, ismerem, de ennyi.

Lehet, hogy az emberek miatt. Pedig vannak köztük imádnivalóak is. De hogy megyek az utcán, és nem nagyon látok boldog emberarcokat. Ha látok, azért mosolygok és örülök nekik...

Budagyögyén nem történnek olyan dolgok, mint Csepelen.

Anyukám a minap szilvát evett a buszon és egy, az ő elmondása szerint őrült fazon, lerománozta és megdobta a táskájával...

Miközben csak elővett egy szilvát a buszon. Csepelen történt, mondom. Nem is tudtam mit mondani erre... a buszsofőr úgy viselkedett, mintha semmi se történt volna.

Szóval nincs kizárva, hogy ilyen nem történik minden országban, de valamiért velünk megtörténnek ezek itt, Budapesten. Oké, Csepelen.

Nem utálom Budapestet, csak a hozzáállásokat, a tehetetlenséget, a besüppedést, ami az emberek többségével történik itt körülöttem. Gondoltam, veszek gázsprayt, de ilyen helyeken, mint Tesco, nem lehet kapni... :D úgyhogy egyelőre még nincs :)

New Yorkról ugye azt gondolná az ember, hogy milyen zsúfolt, meg tömeg, meg szemét, meg bűz. Szemétre mondjuk speciel emlékszem, de az városrészfüggő volt, szagra nem emlékszem (csak a Magyar Nagykövetségre, na, a szobának tényleg volt egy alapszaga :D). Lehet zsúfolt meg tömeges, de közben az emberek az utcán, a boltokban, stb., sokkal befogadóbbak, jókedvűbbek, közvetlenek, nyitottak. Ez mindent kompenzál ott.

New York, kívülről (2011)

Na de: Budagyöngye nem is városrész, hanem egy bevásárlóközpont, ahol kivették két bölcsességfogamat. Hogy mennyire volt muszáj? Nem szeretem, ha egészségtelen valamelyik részem, és néha fáj. Anyám persze sajnálta volna rá a pénzt, mondogatta, de nem neki fájt már hónapok óta alkalmanként, meglepetésszerűen.

Vasárnap valami pánikszerű tört ki rajtam, miután elkezdett fájni a fogam. Hogy én nem is akarok menni, nem akarom ezt az egészet, utálom a kötött munkaidőt, nem érdekel, ha az emberek büszkék rám, én úgyse vagyok magamra, hiába ismernek el. Ez persze az én bajom, a kötött munkaidő továbbra is viszolygással tölt el előre ettől függetlenül. De talán más, ha emberekkel foglalkozom, mintha táblázatokkal, rendszerekkel egész álló nap.

És tény, hogy nem akarok külföldön élni hosszú távon, nem is az ügyfélszolgálat az álom melóm, főleg egy olyan téren nem, ami amúgy sem a szívem csücske. Na, de akkor miért megyek?

Nem tudom, csak csinálom...

Mondják, hogy fiatal vagyok, jól teszem, egyik fülemen be, másikon ki. Csak mosolygok és helyeselek, igaz, igaz, köszönöm, köszönöm.

Amit igazán szeretnék, olyan emberekkel körbe venni magam, akiket szeretek, szeretem én is őket, legyen az család, barátok. Szeretnék majd egy kertet és megtanulni zöldséget, gyümölcsöt termeszteni. Most például a belső hangom azt üzeni, ezen biztos vannak, akik röhögnének. Hát pedig rohadtul komolyan gondolom.

Sokat szeretnék lenni Veszprém megyében majd, meg mindenfele máshol, keveset Budapesten is, de nem szándékozom ott "letelepedni". Egy álomvilágban Budapesten, Veszprém megyében, meg még valahol is lenne valami kötődésem:)

Egyébként meg szeretem Budafokot, de sok más helyet is, és azokra el akarok még jutni sokszor. Csak pár közülük Mátraszentimre, Sopron, Illésháza, Visegrád, Nyíregyháza, Szentantalfa, Bakonyszentlászló, Győr, Szeged, Kóspallag, Köveskál, Balatonszárszó, Városlőd, Veszprém, Balatonfűzfő, Ajka...

Erre most má nem akartam filtert tenni.

És még milyen sok helyen nem voltam!

Szóval visszajövök, az biztos.

Mert valahogy Budapesen kívül sokkal több mosolygó emberrel találkozom.

Vagy csak én mosolygok rájuk, és azért mosolyognak vissza?

Az unokatestvéremékkel a múlt héten koncerten jártunk, és megjegyezte, mennyire nem mernek nálunk az emberek mosolyogni, nevetni. Ha nevetnek is, visszafogják magukat.

Így a kerten, zöldségeken, satöbbin kívül a célom az még, hogy elérjem, hogy ne érezzem szükségét annak, hogy visszafojtsam a nevetést:) mert a tapasztalatom az, hogy mi, budapestiek, megfertőzhetjük egymást ezzel a nemmosolygással. Jó lenne az ellenkezőjével.

A pánik aztán elmúlt, a fogak helye is meggyógyult.

Szóval megyek.