Nehéz eset

Írtam: szombat este. És vasárnap reggel. Szóismétlésekért, hibákért bocsánat, de nem olvastam át. 

Az idő pénz. :D

csúcs!

Elkezdtem írni egy hétbemutató bejegyzést, de inkább feladtam. Nem akarom, hogy kényszerré váljon az írás, vagy hogy azért írjak, mert legalább egy héten egyszer illene.

Nagyon sokan voltak reggel, amikor lementem reggelizni. Nem volt kedvem beülni oda egyedül, a multikultúra közé. Pár napja nagyon jó idő van, de úgy tudom, Budapesten is. Tegnap futottam, és ma is elmentem futni inkább. Nagyon sokan tettek még így rajtam kívül. Biciklisták, családok. 

de én olyan képeket csinálok ilyenkor, mintha senki se lenne a világon

Jövő héttől 8-tól dolgozunk, úgyhogy több ilyen lehetőségem nem nagyon lesz, főleg, hogy messzebb is fogok lakni, plusz azért 5 órakor nem feltétlen akarnék felkelni és elindulni a sötét parkba, ahol még nappal is gyakran találkozni szédelgőkkel :D

Hétfőn már napközben szarul éreztem magam. Estére egyre durvább lett. Vettem sálat, kesztyűt, na, nem mintha ez mindent megoldana. Inkább a gyógyszerek, amiket szintén beszereztem. Naranccsal és szőlővel koronáztam meg a napot.

Hát, igen. Őszintén szólva az elalvás mindig pocsékul megy. A mindennapos új élmények zsizsegnek a fejemben, a stressz, a kérdések, a lehetséges válaszok, a jelen, a jövő. Hajnal háromkor arra ébredtem, hogy mindjárt elhányom magam. Aztán el is hánytam magam, mint tudjuk, elég sokszor. 

Kedden így nem mentem be. Tudtam, hogy lehet 2 napot hiányozni. Állni nem bírtam, nemhogy menni :D a hideg rázott, hol meg melegem volt. Éreztem, hogy lázas vagyok. Folyamatosan arra gondoltam: másnap újra hívásokat kell fogadni, még ha mentor mellett is. Ha tudtam volna, hogy pénteken meg már úgy fogadok hívást, hogy mentor sincs mellettem...

És igen, ez a fejemben nagyon nagy zavarokat okoz. Akarom én ezt? Miért csinálom? Miért akarok hisztirohamot, pánikrohamot kapni, hogy profitálok én ebből? Hogy furcsa, szokatlan, nehéz, idegesítő helyzetekben is megállom majd a helyemet az életben? És akkor mi van? Ki akar ilyen helyzetekbe kerülni önszántából?

ez még talán múlt héten készült futásnál, de kellett ide valami

A HR-es elküldött egy olyan dokihoz, akik végül egy szót se beszéltek angolul. Nem is dokik voltak, recepciósnők, akik úgy néztek már rám megint, mint abban a tetű Copy Generalban azok a nők, akiktől majdnem bocsánatot kértem, hogy beléptem az ajtón és azt kérem, hogy dolgozzanak a munkahelyükön. Értitek, ott állok, mint egy rakás szar (úgy néztem ki, fél órát utaztam a metrón – fogalmam sincs, hogy, de mintha az is előre-hátra mozgott volna, nem csak előre, miközben száguldott), erre vigyorognak rám, meg kiröhögnek. Majd nagy nehezen google translate-tel elintézzük, hogy jöjjek vissza 3 hét múlva, de amúgy is entrance examination kell, mielőt egyáltalán bárki megvizsgál.

Ez a bánásmód annyira kijózanított, hogy rögtön vettem magamnak rohadt drágán egy vízforralót, háromféle gyógyszert, ropit meg leveskockát, visszamentem a hotelba, és jobban lettem. Még gépelni is nekiálltam. Másnap meg mentem dolgozni.

looking good...

Kedden gyakorlatilag egy csomag ropit ettem, mert a reggeli is kijött. Szerdán a kaját még visszafogtam, de már szerintem arra se lett volna szükség. Ahogy jött, úgy tűnt el, és aznap határozottan vállaltam ismét, hogy hívást fogadok.

A mentor, Pat (fiú álnév) legalább annyira jófej volt, mint Gabika, és biztatott. Hozzám képest Györgyi negatív kétségbeesés volt, fogalma sem volt arról, mit beszél az ügyfél, testbeszéddel fejbelőtte magát, eret vágott, miközben az ügyfél mondta a problémáját. Elgondolkoztam, hogy most akkor mi van? Én vagyok az, aki nem akarta ezt. Akkor most miért én vagyok az, aki úgy viselkedik, mintha akarná ezt?

Csütörtökön kiderült, hogy 18-unk közül 3-an kaptak visszajelzést az előző heti (Gabikás) hívások alapján. Egyik voltam én: very satisfied. Monicáék szerint kipirultam, de én mindig, ha a figyelem hirtelen rám irányul. Hogy voltam én képes még színpadon is fellépni anno az egyetemi évek alatt? Talán mert akkor mást kellett eljátszanom, nem magamat.

csütörtöki kajapija

Aznapra már le lett zsírozva a szállásom is, rohangáltam banktól automatáig össze-vissza, de végül megoldódott: a lakbért kellett volna átutalni, de nem tudtam magamnak utalni a magyar számláról, különböző okok miatt, végül akinél lakni fogok, mondta: jó neki teljesen a kápé is. Délután következett a teszt, amin 96%-ot értem el. Volt 100%-os is (kérdeztük is egymástól: az hogyan sikerült? Meg 98%-os, és Jevgenyinnel (nem tudom, hogy kell írni a nevét) 96%-osok lettünk. Attilának is rögtön sikerült. Monicának és Györgyinek meg kellett ismételnie, de sikerültek.

És akkor jött a péntek. Kaotikus volt. A legkiegyensúlyozottabb a reggelem volt. Nagyon-nagyon jót futottam. Ezt úgy értem, hogy nagyon jól esett.

hajnalodik

Ma, szombaton hiába futottam 10 km-t, többször meg kellett állnom, sokan voltak az úton, egy keskeny szakaszon egy anyuka, kislánya és egy kutya kerülgetett, a kutya szinte már velem futott, mindig lefékezett, aztán amikor lehagytam, elém vágott. Szóval én a jó futáson azt értem, hogy teljesen mindegy, hány km-t futok, legyen meg a bemelegítés érzés, semmi lélegzetelakadás, tudjak figyelni a technikára, ne legyen túl hideg vagy meleg, és ne kelljen 100 embert kerülgetni. Ja, és ne aprókavicsos legyen az út, mert nem tudok a technikára koncentrálni, ha hallom, hogy súrlódik a cipőm a köveken. 

ennyi csak

Nem vagyok egyszerű eset, mi? :D

Na, de a munkában jött az utolsó training nap: szokásos online trainingek kitöltése, postafiókok (nekem nem működik), lecserélték ideiglenes belépőinket is. Ebédidőben majdnem nem tudtunk enni, mert Györgyit kérésére elkísértük a bankhoz, erre oda nem is mentünk be, mert túl sok időbe telt volna, sétáltunk két megállót egy kajálda felé, akkor Attila rájött, hogy ott sok időbe telne, mire elkészül a kaja. 20 perccel 1 előtt (ebédszünet vége) ültünk le enni a kantinban, amitől Monica minden egyes nap rosszul van, de mégis beül velünk oda. Igaz, hogy már lassan én sem bírom ezt a rengeteg indiai fűszert meg curryt... egy életre megutáltatják velem :D 

És akkor jött. Jakub nem mondta, hogy rögtön hívást fogunk fogadni. A floor support csávó, Dé megkérdez: „miért, mit hittél?” és még csak azt se mondhattam neki, hogy anyád. :D mert igaza van. Ott ültem az új, saját gépem előtt azzal a tudattal, hogy 2 órát mentor nélkül fogadok már hívást, csak Monica lesz mellettem. És nem volt köntörfalatozás már.

csak hogy enyhítsem a feszültségemet

3 hívásom volt. Remélem egyébként, senki nem figyelt rám azokon az embereken kívül, akik segítettek, mert különben az első szó, ami rólam eszükbe juthat, az „idegroncs” lehetett volna. Dé végül igen hasznos segítség volt, és néhányan a többiek közül is odajöttek hozzám. Túl nagy elvárásaim vannak magammal szemben már rögtön az elején, de nem tudok mit csinálni, ilyen vagyok. Monica csodálkozott, mitől vagyok ideges.

Nem tudom eltüntetni ezt az idegességet. Legalábbis most még nem. De lehet, hogy pár hét, hónap múlva már igen.

Péntek reggel is kiléptem a vaksötétbe, hogy fussak, előtte lévő héten pedig az esőben indultam el. Mert ott volt bennem, hogy megcsinálom, és kész. Hiába féltem.

péntek reggel. erősen szerkesztett, mivel koromsötét volt fél 7 körül

Az utolsó hívásom nagyon jó volt, nagyon hálás volt nekem a nő. A nap végén úgy voltam vele: na, most menjünk el inni, vagy valami. Ehhez képest Attila és Györgyi bankokat látogattak, hogy pénzhez jussanak (utólag kiderült, Györgyi sikertelenül), aztán Attila lelépett Lengyelországba egy esküvőre, Monica szintén bankba indult. Na, mondom, akkor én is elmegyek a bankba, és megváltoztattam a címemet. Letudtam. Úgyhogy tudjátok, mit csináltam péntek este? Ettem egy salátát és egy dinnyés fagyit...

A fogam teljesen, a szájzáram majdnem teljesen helyrejött, hála a kis fapálcikáknak és az orvosnak, na meg annak, hogy elmentem a kórházba.

Ma, szombaton, délután Monicával elmentünk végül Visegrádra.

ez még nem visegrád

ez már a széle

ez se visegrád, szóval mindegy

Nagyon kellemes volt, meleg napsütésben. Ettünk és sütiztünk is. Vettem még egy túratérképet is. Sok minden van betervezve a fejemben: Cseh Svájc, buli, Drezda, vár, Dalí és Warhol kiállítás...

Eddig mindig előre terveztem. Az itt töltött most már több mint 3 hét alatt sokkal többet kellett a jelenre koncentrálnom. Arra, hogy most mit válaszoljak, ha kérdeztek a trainingen, most kinek írjak, hogy legyen szállásom, most mit mondjak az ügyfélnek a problémájára, amiről még nekem sincsen fogalmam. Igazából ez is egy teljesen új élmény. Hogy nem önszántadból határozod el, hogy na, most csak a jelenre fogsz koncentrálni. Mondhatod ezerszer, hogy én a pillanatnak élek, meg carpe diem. Igazi csak akkor lesz, ha már arra se lesz időd, hogy kimondd, hogy carpe diem, hanem egyszerre ott találod magad egy olyan helyzetben, amikor azonnal reagálnod kell. Akkor derül ki, hogy milyen is vagy valójában.

Mint amikor feltesznek neked egy kérdést, és előbb születik meg a fejedben az igazi válasz, minthogy bármit is mondanál. Mielőtt kimondanál talán valami mást, mint ami az igazság. Mint amikor eldöntendő kérdést érmefeldobással oldanak meg, és amikor feldobják a pénzt, tudod már, mit akarsz.
Már elkezdtem összepakolni, várom a költözést, aztán novemberben haza is megyek egy hétvégére majd.

Azt hiszem, egyelőre szeretem ezt a furcsa kiszámíthatatlanságot.

Vasárnap reggel: közeledik a hétfő. És most épp nem szeretem. :D

Tudom, nehéz eset vagyok.