Város, nemváros

Figyelem! 👆

Ezt a bejegyzést nem nagyon olvastam át utólag, lehet, hogy zavaros, de féltem, hogy kitörölném inkább az egészet. Márpedig akkor is le akartam írni, hogy érzek. Nonkonformista vagyok.

Szóval, vidéken is van kisváros, nagyváros. De az más.

Nem Budapest, nem a főváros. A vidéken élők szemszögéből szerencsések vagyunk, mi, budapesti emberek. Több minden van itt. Való igaz. Ezért is szippant be olyan sok embert. De nem tudnám megmondani, hogy vajon azok vannak-e többségben, akik Budapestről elvágyódnak, vagy azok, akik Budapestre vágyódnak. Valahogy úgy gondolom, az utóbbiak között több van. Ha pedig tényleg csak vágyódnak, el se jutnak a fővárosba, megmarad álomként az egész. És ez rossz.

rózsika ajka

Nem egy álom ez, de erre csak mostanában jövök rá. Elérkeztem ahhoz az életszakaszomhoz, hogy már nem érdekelnek a nagy bulik, az, hogy minden este a várost járjam. Megérzem a bűzt, zavarnak az autók, a tömeg. Koravénség lenne? Lehetséges, bár anno későn érőnek mondtak. 2 éve, mióta rendszeresebben sportolok, változott meg a világnézetem. Már a 12. kerület sem elégít ki.

kidolgozott!

Vigyázni kell Budapesttel, mert hozzászoksz. Elmész a hegyekbe (itt most nem te, hanem én, speciel, a szenvedő alany... na jó, a hegyekben nem szenvedtem!), pár nap hegyi kirándulás után visszatérsz, elsírod magad, amikor meglátod a Hungária körutat és a magas irodaházat, a munkahelyedet (azóta már nem az – ez is lehet itt most releváns kiegészítés). Metró helyett inkább villamosozol, amin egy nő óbégat, hogy ő leszúrja azt, aki rá mer nézni. Általában a vezető mögött állok, így azt látom, egy sötétített üvegen keresztül, amit ő. Úgy egész érdekes. Ő is csak így viselheti el, hogy el van zárva az utasoktól. Úgy még lehet, hogy gyermekkori álmait is meg tudja élni.

reális!

Aztán eltelik pár nap. És azt veszed észre, hogy megszoktad. Újra fővárosi lettél. Azon kapod magad, hogy ugyanolyan ocsmány pofát vágsz a metró visszatükröződő ajtaját bámulva, mint a melletted álló. Vége a hegyi kirándulás hatásának, már te sem érzed különbnek magad azoktól, akik vasárnap délelőtt felmennek 1 órára autóval a Normafára, aztán beülnek a cukrászdába süteményt zabálni. Ne értsetek félre, nincs bajom a sztereotípiákkal, a sztereotíp viselkedés formákkal, csak én igyekszem elkerülni őket. De mindenkit csodálok, aki elégedett azzal az élettel. Én mindig túl sokat vártam az élettől. 

Mégis itt vagyok, Budapesten. Kicsit ellentmondásos ez, nem?

Szeretem Budapestet, de már csak mint várost magát csodálom. Olyanok vagyunk rajta, mi emberek, mintha ki akarnánk szipolyozni még a velejét is. Járunk rajta, élünk benne, és azt akarjuk, hogy minél több ember megismerje, minél többen ellepjék, hogy a végén már ki se látszik az embertömegből.

Kafka a Bányászmúzeumban. Lévén kutya, csak belógott (bocsi :D).
nem harapós

Rájöttem, hogy nekem nemcsak az élet fővárosi oldala kell, hanem kell nekem minden más is. Esetemben ez most a Bakony, Veszprém megye, itt végzem a túravezetői tanfolyamot. A társak közül majdnem mind Veszprém megyei. A vezetőnk ajkai, így Ajkától nem messze jártunk a hétvégén.

Ajka is város. A színes panelek városa. Iparváros, kommunizmus, szocreál épület a neobarokk templom mellett, nyugat felé az elhagyatott gyárak épületei fölött látszik a Somló. Kicsit ellentmondásos ez is. Ajkán is ugyanolyan péksüteményeket árulnak, mint Budapesten. Ugyanolyan panelokat látok, mint Budapesten. Mégis más. 

fejlődő város!

Valahogy nekik könnyebb kilépni, nem csak azért, mert Ajka kisebb város, hanem mert mégis közelebb van hozzájuk a természet. A budapesti ember már csak azért se megy messzire, mert mire kijut a városból, az egy óra. Az ajkai ember egy óra autózás után már másik megyébe jut. De akkor most ez lustaság?

A budapestieknek nincs semmire se idejük. Ezt vettem észre, hogy mióta itthon vagyok, a kis munkám mellett mit csináltam még? Ettem. Néztem a Szomszédokat. Ettem. Néztem az órát. Örültem, hogy volt egy kis munkám, hogy nem „kellett” ennem, vagy nézni a Szomszédokat, vagy nézni az órát. Durva, hogy mennyire más emberré változom ebben a közegben. Tegnap még képes voltam órákat gyalogolni és beérni azzal, amit elém tettek: gulyásleves, zsíros kenyér. És nem bántam. Olyan emberek voltak körülöttem, akik ugyanazt szeretik, amit én, de ő nekik a természetjárás az életük része. Több mint 20-an vagyunk. Van, aki a Balaton környékéről érkezett, van, aki Veszprém megyei városból, de csak én jöttem Budapestről.

és csak a legszükségesebbeket hoztam magammal

Csodálkoztak is, furcsállták is a dolgot. Én meg azt, hogy én vagyok egyedül Budapestről. Csak engem érdekel így, ilyen mélységben ez a vidék, vagy mi van? Megkaptam a pesti hölgy címet, mintha kitüntetés lenne. Pedig nem akarom, hogy azért érdekeljem az embereket, mert pesti vagyok. Pont azért jöttem el, mert nekem ott nem teljes a kép.

de Ajkán is Spongyabob megy a TV-ben!

Úgy hiszem, hogy emberileg Budapesten nem tudok előrébb jutni, csak hátrébb. Budapesten úgyis elvállalok majd egy melót, csak a pénzért. Vagy nem? De hát akkor mi lesz? Valamit kezdenem kell magammal. De ekkor eszembe jut egy jelenet; a gyerekemnek mesélek majd a múltról. És megkérdezheti majd, és itt miért dolgoztál? Hát, a pénz miatt. Akkor ez milyen példa lesz? Erősen szégyellem magam, már előre is. Ha idősebb leszek, szeretném, ha a gyerekem büszke lenne rám, hogy soha meg nem alkudtam, soha nem dőltem be senkinek, soha nem csináltam olyat, ami összeegyeztethetetlen saját magammal.

És mégis ilyen mocsadék a helyzet, hogy az embert a külső körülmények erre rákényszerítik.

Most még mondhatom, hogy nincs állásom, nem vállaltam el még olyan munkát, ami ezt eredményezné… amikor természetet járok, vagy úgy általában, vidéken vagyok, az a képtelen érzésem támad, hogy itt nem számít annyira a pénz. Pedig itt is szükség van rá, ugyanúgy! Csak éppen az emberek kevesebbel is beérik.

Vagy csak nekem tűnik úgy...

ezzel is beérik. itt éppen a meddőhányón. tudok még ilyen szavakat! horhos, nyiladék...

A túrák során olyan utakon mentünk, amiket nem jelöl a rendes térkép, csak a tájfutó térkép. Iránytűvel közlekedtünk. Olyan szabadságot adott, amit még nem nagyon éreztem. A túra útvonalakról letérni félek, a GPS-ről levenni a szemem félek, eltévedek, mi lesz? De mintha egy alagúton mennék végig, csak követem a jeleket. Pedig megéri letérni, de ehhez az kell, hogy először megund a járt utat, vagy többre vágyj. Ahhoz, hogy nekem megszülessen a vágyam, hogy akarok egy helyet a Dunántúlon, ami az enyém, és oda bármikor lemehetek, és megismerhessek más életmódú embereket, ahhoz nekem az kellett, hogy budapestinek szülessek. Ennyit megért.

mocskos vidék