Újévtizedbe!

Íme, 2020! Durva...

Lássuk.

Lássuk, miket írtam 2019 elején? Vagy 2018 végén? Merthogy írtam egy listát, ide a blogba. Igen.

Nem fogadalmak voltak, de mégis. Írhatnék most is fogadalmakat. Írhatnék most is évértékelést. Fogok is. Majd. De először ide írtam...

De lássuk és reflektáljunk, más színű betűkkel :D

2019 céljai:

1. kevesebb hús, tej - kevesebb tartósított élelmiszer pl. virsli, chips - több friss zöldség, több szénhidrát (!)

Reakció: 

Több szénhidrátot kellett egyek, örülök neki. De a mai fejjel már nem vagyok se chips, se virsli ellenes. Húst akkor eszem ha megkívánom. Van, hogy nem kívánom. Pl. a rántott húst nem is szeretem. Semmi izgi nincs benne nekem. A pizzáért se rajongok. A fagyiért se. Ki hitte volna :D

Tény, vegetáriánus voltam több hónapig, nem ettem húst. Tejterméket elég sokat, de először kicseréltem növényi tejre. Ma már laktózmenteset iszok. Jobb a bőrömnek. Többnyire laktózmentes tejfölt is eszek. A sajtok nem lettek leváltva még, nem is feltétlen tervezem. Összevetve attól függ, hol vagyok, mert Budafuckon sokkal kevesebb húst eszek, mint vidéken. Viszont egy disznóvágást nem akarnék végignézni akkor se.

2. én fizetem a mobilszámlám :D

Reakció: 

Ez sajna nem következett még be :D 

3. hazaköltözés után legfeljebb 2 hónap után munkát találni, elköltözni (megjegyzés: ez azér necces! :D)

Reakció: 

Ezt szerintem el is felejtettem mire hazaköltöztem :D nem volt fókuszban. Inkább a rengeteg sok futás. És azt se tudtam mit keresek. Időm se volt sokezen gondolkodni. Mindent az töltött be, mikor mennyit futok, mit eszek. És már nem volt könnyű tartani, amit az étkezési zavarom kívánt tőlem. Hogy pl. ne egyek többet. Az volt rohadt nehéz, azt kibírni. Hála istennek ennek vége. Áprilisban költöztem haza, júli 15-től lett munkám. Kényszerből, de mégis örülök neki.

2019. július 16.

4. befejezni egy történetemet

Reakció: 

Nem fejeztem be, csak beleírogattam történetekbe. Nem kommentálom ezt a részét a dolgoknak :D 

5. vidit készíteni Prágában

Reakció: 

Készítettem! Csak sajna 4K-ba amiből nem tudok vidit csinálni, nem fogja fel a gépem rendesen :D 

6. új recept, köztük bonyolultabbak elkészítése rendszeresen (pl. Hortobágyi palacsinta!)

Reakció: 

Bár ez a recept nem készült, nagyon sok igen! Szóval tök jó, de szerintem ezt félig sikerült betartani :D 

7. kevesebb pénzköltés: Uber! mire van tényleg szükségem? :D

Reakció: 

Nem igazán tartódott be, bár év végén elkezdtem vezetni a kiadásaimat. Költözésem után ezt szeretném újra feleleveníteni. :D 

8. Balaton átúszás, bicikli körút

Reakció: 

Mindkettő sikerült! És fantasztikus volt. Az első Kírával, itt olvashattok róla, a blogján :) 

9. teljesítménytúra: Gerecse 50, Hatesz! tartani a kapcsolatot a természetjárókkal

Reakció: 

Bár a HATESZ-nél voltam egy látogatáson és lelkes voltam, úgy gondolom, ki fogok lépni a csoportból. Bár túravezető vagyok, nem vezettem még túrát. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy az nekem való, vagy hogy meg tudom csinálni. Látjátok, még mindig ennyire nem ismerem magamat :D a Gerecsét se csináltam meg, de azt nem bánom. 

10. lefutni a maratont (:P)

Reakció: 

Lemondtam a maratont, szeptemberben lett volna. Viszont rengeteg maratont lefutottam magányosan :D erről a célomról egyelőre lemondtam. Főleg azért is, mert szeptemberben 50 km-es versenyen fogok indulni. Na az szép lesz :D :D 

11. bőrgyógyászhoz elmenni, pedikűrös, sportmasszőr - testemre jobban odafigyelni! főleg a kevés alvásomra...

Reakció: 

Bőrgyógyász, Pedikűrös azóta is a listán. . . 

Sportmasszőrnél jártam, szuper volt, de azután hagytam abba az extrém sportolást. A kevés alvás azóta sokkal jobb. Mármint sokkal többet alszok. Nem kelek fel égő izgatott izmokkal éjszaka :D 

12. motorozni, vezetni!

Reakció: 

Nagyon kevés teljesült ebből. Tényleg nagyon kevés :D De ami késik nem múlik. Azért is jó, ha tudok vezetni, mert el tudok majd menni messzebbi helyekre is. Pl. olyan helyekre, ahol van hegy is. Szükségem van a hegyekre :D 

_____________________________________________________________________

Szóval felesleges tervezni. Ember tervez. Aztán ember áttervez átvariál. Itt ugyan nem szólt közbe túl sokat Isten. Én szóltam közbe a saját terveimbe. De okkal :D

Mielőtt ide leírtam volna ezt a bejegyzést, átolvastam a naplómat. A Naplót, amit 2019. január 1-jén kezdtem el írni. És töretlenül folytattam 2019 végéig. Voltak napok, talán hetek amik kimaradtak. De nagyon kevés. A bejegyzések rövidültek, ahogy kevesebb időm lett. Mégis, a TOP 10 ami...

2019-ben történt:

Fontossági sorrend vagy legdurvább változás sorrend? Szimplán csak jelentős események, nem rangsorolás?

Fogalmam sincs, de így helyezgettem el őket, a következőképpen.

10. helyezett

Sport, amikre büszke kell, hogy legyek és Balaton: 

3. lettem a Tihanyi Félmaratonon a kategóriámban, 2. az Ásotthalmi Betyárfutáson 10 km-en:) tovább folytattam prágai futókalandjaim amik fantasztikusak voltak, majd Budapesten megcsömörlöttem, hogy aztán újra új helyekre vágyjak, mint Hármashatárhegy, János-hegy... újra felfedeztem a biciklimet, ami nagyon hiányzott, míg Prágában éltem.

Átúsztam és körbekerültem a Balatont biciklivel, ezen kívül idén is eljutottam pár napra a Balatonra aminek nagyon örültem. A Balaton mindig egy külön öröm nekem.

Jártam Veszprémben is egyébként keveset, futottam is Veszprémben. Fonyódon sose jártam, most eljutottam ide is, aminek szintén örülök, mégha majdnemtörött kézzel is futottam félmaratont :D

Együtt futhattam Kíra és Oszvalda barátnőmékkel a Vivicittán, előtte még Kírával januárban a Zúzmara versenyen.. ami azért volt csuda, mert ez volt az ő első versenye nem rettent meg tőle és azóta New Yorkban lefutotta a 10 km-t is verseny szinten <3 !!!

9. helyezett

Elkezdtem jobban figyelni a környezetemre. Kiderült, sokkal rendesebb vagyok, mint gondoltam. Fontos, hogyha nem is patikatiszta minden, rend legyen és kényelem :D

8. helyezett

Többet főztem, mint az utóbbi időben, új ételeket. Néhány példa, ami nem nagy kunszt, nekem mégis:

- banánkenyér
- gnocchi (gombás-csirkés-sajtos)
- bolognai spagetti
- fasírt
- zöldbabfőzelék (!)
- kókusztekercs
- tiramisu
- krumplipüré
- kalács
- brassói

7. helyezett

Elmondhatom, az utóbbi évben többet foglalkoztam új zenékkel és azoknak az eléneklésével, a gitározásukkal. Illetve Instagramra is ki mertem tenni magamat ahogy danolok. :D

6. helyezett

Az Erdély-kirándulás. Gyönyörű hely volt, szuper emberekkel. Érzelemdús (anyámnak hála.. :|) de csodás, mert október óta először megjött, mert elhatároztam, több zsírt fogok fogyasztani és több szénhidrátot. Nehezen tudtam magam visszafogni ekkor éppen és nagyon nehéz volt fenntartani azt a vékonyságot amiért annyira ragaszkodtam.

De ezt leszámítva, ami a bűntudat volt, az erdőben futás, az erdei kirándulás, a látvány mindent megért, s az, hogy unokatesómékkal sokat nevettünk, szórakoztunk! És sok kedves embert megismertem. 2020-ban is megyek, az fix!

5. helyezett

Hazaköltöztem Magyarországra...

Eleinte mi motivált?
Nem volt kedvem Prágán kívülre menni, mint Magyarországon van kedvem vidékre látogatni, felfeddezni.
Volt (nem írom le hány) ember akitől a hideg is kirázott és rosszul voltam tőle, be kell ismernem.
Része akartam lenni a magyar futóközösségnek, belevetni magam a vegánságokba meg mit tudom én még mibe.....

Most mi motivál?
Hogy magyarul megmutathassam az embereknek, a magyaroknak, hogy lehet másképp is. Olyanoknak, akik azt gondolják, nem ők irányítják a saját életüket.
De ehhez először a saját életemet kell kézbe vennem.

Attól még Prága mindig is fontos helyet foglal majd el a szívemben!

4. helyezett

Összeköltöztem a barátommal. Sok sorozatnézés (szuper sorozatok! bár ez az HBO GO-s munkámra is igaz :D) játék, kirándulásokra rávevés. Megtanulni elfogadni egymást és megtanulni egymást :D persze az eleje a kapcsolatoknak nagyon jó. De engem sokkal jobban lenyűgöz az összecsiszolódás, a kommunikáció fejlődése. Amire képesek vagyunk, kiderült. még én is. De még mindig van hová fejlődni, és azon leszek, hogy ez sikerüljön!!!!!4

Egyébként meg a szuper völgyes-patakos környezet is lélegzetelállító volt, kb. 5 percnyi futásra a lakóépületek komplexumától :D

3. helyezett

Fantasztikus pókeresték az év elején. Karaoke.

Fantasztikus racklettezések az év vége felé kezdődően. Sushizások, macskázások. Hajnalig bulizások még Budapesten is.

Szóval: barátok :)

2. helyezett

Elkezdtem dolgozni a Randstad Sourcerightnál ami az 1. helyezettet is kiváltotta. Ezért került ide, erre a helyre. Ha ez nincs, akkor nem változik meg az életem. Ha nem jelentkezek erre kényszerből, nem történik meg a nagy változás. Mert akkor jöttem rá, nem fogom tudni ezt tovább csinálni. Volt, hogy gyűlöltem. Sose szerettem. Alig vártam a végét.

Viszont.. megismertem jófej emberkéket. Volt egy szuper Karácsony-parti is. Megint kimaxoltam mindent és megint rájöttem hogy a multi nem nekem való. Túl lelkiismeretes vagyok, de közben szabadulóművész. Nem tudok megelégedni ezzel az élettel. Szóval most már igazán rájöhetnék arra, hogy nekem ez nem való. Hogy más vagyok, és van is lehetőségem még más lenni. Emiatt nagyon szerencsés vagyok...

1. helyezett: július 15-én kiléptem az evészavarból.

Hála Tabitha Farrar, Kayla Rose Kotecki, Stephanie Buttermore, Edharcos áldásos tevékenységeinek, megtaláltam az internet másik oldalát. Azt, amelyik nem büntet, amelyik elfogad. S meg is értettem végre. Bodyposipanda könyvét is. Mindent, amin eddig átsiklott a tekintettem. S hogy mi is az az étkezési zavar gyógyulás. Azt hittem, ez a mesében létezik. Ki akartam kerülni a hízás részét. Hát rájöttem: ezzel kell kezdeni:)

Elkezdtem videókat készíteni. Az Instagramom, a Facebook oldalam is átalakult ennek fényében.
Elkezdtem az egyetemet aztán abbahagytam. Mert az étkezési zavarom akart igazából futással foglalkozni. És persze a lehető legkönnyebb szakot választva. Bár vonzott Szeged és az egyetemi élet :D rájöttem öreg vagyok én már ehhez. Remélem, a tanuláshoz nem. Ha ismertek tudjátok sok mindenbe belekezdtem már. Nem sok minden van ami megmaradt a mai napig, vagy amire tényleg őszintén vágyok. Ilyen a tánc, a színészet, a gitár, az írás. Ezek azok amik mindig ott maradtak a szívem csücskében. De az hogy rekreációs sportszervező legyek, nem az álmom. Hát minek vesztegessem az időm? :D

Egyébként még egy érdekes dolog történt 2019-ben..

Megszerettem a macskákat. Nagyon :D

És mi történjen 2020-ban?!

Nem akarnék semmit se elvárni magamtól.

De mégis van, amit igen.

1. Hogy ne érdekeljen, ki mit mond. Ne érdekeljen, ki mit csinál. Azt csináljam, ami nekem jó. Olyanok között legyek, akik ezt elfogadják. Én is elfogadom őket. A lényeg: ne befolyásoljon senki életstílusa. Hogy neki jobb vagy rosszabb. Sajátomat alakítsam ki.

2. Hogy olyan munkát vállaljak, csináljak, akár saját, akár más szárnya alatt dolgozva, amit szeretek. Egy kicsit is legalább.

3. Hogy folytassam a mentalitást amit 2019 második felében elkezdtem, ami az evészavarral és a kényszermozgással kapcsolatos. Sose menjek futni, ha fogyás a cél. Sose fogjam vissza magam evésben, sose korlátozzam magam. Fogadjak el mindenkit, azt is, aki diétázik. De ha lehet, próbáljam rávezetni: másképp is lehet.

4. Elköltözés (kétfele :D) és minimalizmus megcélzása, főleg ami a ruhákat illeti és a holmikat. De azt hiszem már kezdem érezni, mitől tudok megszabadulni, s mitől nem akarok:) mi az, ami felesleges, mi az, ami nem...

5. Hobbik fenntartása: gitár, tánc, vagy nyelvtanulás Szegeden.

6. Több vezetés, motorozás :D

7. Végre posztolni YouTube-ra a videóimat.

8. Ha van kedvem, lefordítani Tabitha Farrar könyvét. Vagyis elkezdeni. Ha nincs, nem baj :D

9. Ha úgy érzem, futni van kedvem csak és kizárólag, elindulok, de ha kényszerből fakad: átgondolni, mit is akarok igazából csinálni? Mit is akarok igazából kontrollálni az életemben?

10. Túrázni / Kéktúrázni, Vidámparkba, Kalandparkba eljutni :)

Natural park Košíře-Motol

Ezek nem olyan nagy dolgok, igazán.

Benne van azért az átúszás, a Balcsi, a körbekerülés idén is! :) csak azokat már ide se írom! :D

Az alapja mindennek az első 3 pont, ami a legfontosabb nekem. Utána a sorrend már mindegy. Mondjuk az első háromnál is :D :D de ezek azok, amik kulcsfontosságúak az életemben már. Nem fogok többet késleltetni, halogatni ilyesmit. Minthogy megtalálni, ki vagyok én, vagyis mi van még bennem ezen kívül, amit eddig nyújtottam a világ számára.

Köszönöm mindenkinek aki elolvasott, szeretlek titeket, és Boldog Új Évet, évtizedet! <3 

Kifelé..

Hol tartok most?

Kifele a munkából és az egyetemből :D

Bizony aki azt hitte mindketten benne vagyok most meglepődhet.

Sőt, kifele a városból...

Egyáltalán nem vonz már Budapest, Prága és vidék után. Azt gondoltam, unom Prágát, azt gondoltam, hiányzik a magyar emberek szava :D és Budapest. Hát, mit mondjak. Egy budapesti utca, egy budapesti park se tudja azt visszaadni, amit Prága adott nekem. Ezekbe persze a hajnali futásaim beletartoznak. Már-már intim futások voltak ezek, amik csak az enyémek voltak.

Más kérdés, hogy a csapat feloszlott, a munka már nem motivált úgy.

De az se motivált volna, hogy feljebb lépjek.

Attól még szeretem a várost, Prágát, és vissza fogok menni, de Budapest iránti érzelmeim lagymatagabbak.

Persze nem akkor amikor fent futok a János-hegyen - mert igen, még futok. Vagy a Hármashatárhegyen, ahol életemben először voltam pár hete. De többre nincs időm, energiám.

Mi motivál mindennap?

A Youtube videóim szerkesztése, képek szerkesztése, bejegyzések írása...

Mik tesznek még manapság boldoggá / nyugodttá?

rip cirmoska!

- állatok: macskák (Tüncica, kertalja macskák), kutyák

- a barátaim

- lődörgés G-vel

- természet, friss levegő, fákra nézés

- HeyJulie, Párnacsata podcast

- tahini és lekvár keveréke

- laktózmentes tejes kávé

ezt anya készítette, ez is boldoggá tett, s már nem mondja a hátsómról a magáét

- utazások üres buszokon

- biciklizés (sajna épp defektes és egy ideje nem tudtam elhozni a mamától :D)

- közös étkezések

- pihenés...

És megnyugtat az a tudat, hogy megfogadtam, többé nem vállalok el olyan munkát, rövid időre se, ami egyáltalán nem vonz.

Költöző madár - bevezető.

Érdekes, hogy Runner.bird lettem, meg hogy egyáltalán bird, madár lettem, mert ugye Enikő barátnőm már egyetem óta elnevezett Csipnek.

Pedig akkor kb. olyan súlyban lehettem, mint most – nem voltam egy madársúlyú ember, legalábbis nem képzeltem magam annak.

Nem tudnám megmondani, ki az, aki a témát, amiről beszélni fogok, először dolgozta fel, én Tabitha Farrarra fogok apellálni, a könyvére.

Shan Guisingert idézi: Adapted to Flee Famine – Adding an Evolutionary Perspective on anorexia Nervosa.

Ez az elmélet a költöző madarakra apellál, meg a vándormadarakra többek között, akik, hogy elkerüljék az éhínséget – amit többnyire a tél jelent azokon a területeken, ahol nyáron tartózkodnak - vándorlás közben igen keveset esznek és sokat mozognak.

Ez számukra természetes hiszen több száz, több ezer kilométert tesznek meg naponta, hogy a túlélés érdekében eljussanak egy melegebb helyre, ahol télen tartózkodhatnak.

Természetes, hogy ha esznek is, nem töltenek vele sok időt, s nem nehezen emészthető, nehezen megszerezhető táplálékokat fogyasztanak, hiszen azzal csak vesztegetik az értékes repülőidejüket.

Az étel fogyasztása fenyegető, megreked a vándorlás folyamata, bármi történhet ilyen helyzetben, amikor nem koncentrálnak minden idegszálukkal a költözésre.

Annál többet repülnek, megállás nélkül, biztonságos, meleg helyet keresve.

De nem csak madarakra lehet vonatkoztatni, az állatok is vándorolnak, vonulnak át a kontinenseken.

Van, amelyik téli álmot alszik – zsírt raktároz, „éhínség” – tél esetére. Ha belegondolunk, a diétákra így reagáló emberi szervezet is van...

Az elmélet alapján az anorexia is hasonlóképpen épülhet fel.

Ha éheztetjük a szervezetet, az úgynevezett „hüllő agyunk” (létező fogalom) felelős az automatikus ösztönös cselekvésekért. Őt nem érdekli, hogy azért éhezünk, mert úgy akarunk kinézni, mint XY, vagy mert Kis Jóska beszólt, hogy szerinte nagy a hátsónk és bár egyébként nem érdekel minket a Jóska, valamiért magunkra vesszük a dolgot. De mondhatja ugyanezt az anyánk is felőlem. A lényeg az, hogy nem érdeklik a miértek, csak a tények.

Márpedig ha éhínség van, akkor arra reagálni kell valahogy. Az agy és a test túlélő üzemmódra kapcsol.

A legtöbb ember rögtön elkezd étel után kutatni, visszavesz a mozgásból.

Az érzékenyebb anorexia génekkel rendelkezők esetében az energiadeficit és az „éhínség” vonuló / költöző-reakciót (migration response) idéz elő. A tested átvált erre az üzemmódra, ami miatt azt hiszi a tested, hogy vándorolsz, költözöl, vonulsz.

Na, ezért vicces, hogy madár lettem.

Egyetem előtti időszak óta nem nagyon találom az otthonom, amit pedig otthonomnak éreztem, kihúzták alólam.

Folyamatos mozgásban voltam, folyamatos költözésben, ide-oda menésben...

Később már tényleges MOZGÁSBAN – bikram jóga, bicikli, futás, akármi - sose pihentem – ha pedig mégis, bűntudatom támadt.

Vonuló madárként ez logikus, minek álljak meg, ha még nem érkeztem meg, ahova elindultam, minek töltsek több időt egy helyen – nincs értelme.

Egy idő után fogalmam sem volt arról, mi a pihenés. Azt mondtam magamnak meg másoknak is, hogy nekem a mozgás az. Futás közben pihen az agyam… futás közben nem kellett másra koncentrálnom, csak a futásra.

Ha lesérültem, nem nagyon osztottam meg másokkal.

Súlyos sérülésem nem volt sose, de fájdalmam igen. Csak egy költöző madárnak ez nem igazán opció. Hogy lesérüljön. Vagy észrevegyék, hogy lesérült. Bárki. Hiszen a leggyengébb láncszemtől szabadulnak meg a leghamarabb.

Drága Enikő barátnőm mutatott rá egy dologra: törött szárnnyal futottam, így fogalmazott.

Törött ujjal futottam félmaratont, 2 órán belülit…

Tehát ha lesérültem, és mégis arra kényszerültem, hogy másnak ezt látnia kellett, megmutattam, hogy így is képes vagyok rá.

Ami azért megdöbbentő, ha belegondol az ember.

Egyre kevesebbet ettem, egyre többet mozogtam.

HA ettem is, csak hogy bírjam a mozgást – például ha gyengébb lett a teljesítményem, inkább szénhidrátokat fogyasztottam, de tudatosan „nyomtam le a torkomon”, mert az étkezési zavarom nem akarta, hogy egyek de mégis szükségem volt rá, hogy sokat futhassak. Nem élvezeti, nem egyszerű táplálási célt szolgált az evés.

Úgyis az éli túl, az a legkitartóbb, legéletrevalóbb madár a költözők között, aki a legkevesebbet eszi, és a legtöbbet mozog. Másokra tekintgetve is ez volt az érzésem.

Ahogy Tabitha írja, olyan érzése lesz az embernek, mintha versenyben lenne. Mintha azt, aki többet eszik és kevesebbet mozog, legyőzi fizikailag és morális szempontból is – ő jó példát mutat a közösségnek, a vonuló madaraknak, míg a másik csak saját magával törődik. 

Tudja, hogy az, aki többet eszik és kevesebbet mozog, rosszabbul fogja bírni pl. a lépcsőzést. Vagy nem fog tudni olyan hosszan futni. Vagy nem fog tudni annyit biciklizni. Ez kicsinyessé, olyan szinten becsmérlővé az embert, ami utólag visszataszító. De a vándorló madárnak így működik az élet.

Egyszerűen megveregeti a saját vállát / szárnyát, ha más kevésbé bírja, vagy ő jobban bírja ezt a fajta életmódot.

Sokan említették, nem emberi, amit csinálok – én ezt nem éreztem.

Nekem ez volt az automatikus, a szükségszerű, a megváltozhatatlan. A mindennapok.

Csak a helyet sose találtam, ahol végre leszállhatok, megpihenhetek.

A munkahelyeken nem szerettem enni sose – úgy éreztem, felesleges időpocsékolás az is. Hogy nem tisztelem meg az ételt. Minek egyek a munkahelyen, amikor az is csak egy átmeneti munkahely, egy átmeneti időszak, ahogy Prága is az volt – inkább eszek többet „otthon” hogy úgy érezzem, otthon vagyok – bár már érlelődött bennem evés után az érzés, hogy nem kellett volna, hiszen nemsokára, hajnalban indulnom kell, a sötét, nedves utcákon, villamosok, árnyak között csattogva, kapucnimat a szemembe húzva.

Mégis, volt ott egy kis vágyakozás aziránt, hogy másokkal egyek, másokkal pihenjek, érezzem jól magam.

Mégis, úgy éreztem, nem ez a megfelelő idő.

Nem jött még el számomra az idő, hogy ezt megengedhessem magamnak. Nem tudtam, mikor jön el, de folytattam, amit elkezdtem, és elfordítottam a fejem. Hiszen nekem a vándorlásra kellett koncentrálnom!

Amikor elindultam, mindig nagy elhatározásnak éreztem, nagy energiákat használtam fel. Most aztán megmutatom a világnak, milyen is vagyok én, gondoltam.

Megkérdeztem többször is magamtól, minden egyes újra elindulás után – jó, jó, de mikor érkezek meg végre a célba?!

A célba, ahol elfogadom végre magam, szeretni fogom magam.

Ez a cél mondhatom, ebben a vándorló, elmenekülő világban nem létezett, vagy ha mégis, folyamatosan eltűnt a horizonton.

Vártam, mikor lesz a nap vége, hogy mozoghassak.

Mozgás előtt már azt vártam, hogy vége legyen a mozgásnak. Hogy egyre messzebb jussak, egyre távolabb, egyre gyorsabban…

Olyan régóta vándorlok már, hogy eszembe nem jutott, hogy pihenni is kéne. Meg kéne végre állni. Nem, nem, menni kell, menni kell folyamatosan.

Ebben a köztes létben aggódva figyeltem a fenyegető elemeket, ami főleg az étel volt. Néha belekaptam, de inkább csak az eget kémleltem folyamatosan, a mozgásra koncentrálva egyre nyomorultabbul, egyre fáradtabban.

Semmi sem tűnt elég megbízhatónak, elég biztonságosnak, hogy ne féljek megállni.

A félelem a mindennapjaim része volt, és senki se mondta, hogy nem kell féljek, vagy ha mégis, elhessegettem és nem érdekelt.

Még az olyan szimpla tevékenységek között se bírtam megpihenni, hogy alvás-fürdés-mosdó. Mikor találkozókra megérkeztem, már mentem volna haza, mikor hazamentem, már a másnapot terveztem. A következő hetet. A következő hónapot. Naptárban, jegyzetben, papíron, fejben.

Szóval ez voltam én.

Aztán eljött egy nap, hogy már nem bírtam tovább.

A fejem meg akart állni, a lábam nem – ilyen sokszor előfordult, de mindig a lábam nyert. Most a fejem.

Csapdostam és sírtam tehetetlenül, de tudtam, hogy nem mehet ez így tovább.

És akkor elkezdtem, mert elhittem végre valakinek, hogy nem kell félnem.

Meg érdekelt, mi vár ezen a kietlen pusztán, ahol megvetettem a lábam és ahol magamnak kell felépítenem saját magamat. Mit kezdek a rám szakadó szabadidővel mozgás nélkül, hová szivárog el az étel által lefoglalt időm.

Ennek az elhatározásnak már több mint 6 hete. És kitartok.

Még mindig nem érzem magam beilleszkedve ebbe a világba.

De már nem utálom mindig azt a helyet, ahol épp vagyok, nem akarom otthagyni.

Egy tevékenységbe hosszabban is bele tudom vinni magam - mint például ennek a szövegnek a megírásába.

Nagyon az elején vagyok még, de már tudom, nyakig benne, és boldog vagyok, hogy meg tudtam állni. Nem gondoltam volna magamról ezt sosem. És nem biztonságos földön vagyok.

itt még nem érkeztem meg, sőt - talán itt kezdődött a mélyrepülés - 2018

Étkezési zavarból gyógyulni kurva nehéz. Minden pillanatomat, gondolatomat, rezzenésemet átszőtte. Ezzel keltem, ezzel feküdtem. Utáltam a testem, szidtam magam, másra nem jutott időm. Csak az étkezési zavaromat táplálni.

Minthogy évek óta vándoroltam, elfelejtettem, mit csináltam, amíg nem vándoroltam. Ha csináltam is valamit, nagyon rövid ideig.

Nézelődök körbe-körbe. Biztos, hogy megérkeztem? Ha fizikailag nem is (ergo még mindig nem érzem magam otthon sehol :D), de mentálisan, a testembe lassan megérkezem.

A folyamatban az egyik legnagyobb kihívás elfogadni a testemet, hogy ez vagyok én.

Hogyha magamra nézek, hálás lehessek.

Miért?

Hálás vagyok, hogy eddig elcipelt úgy a testem, hogy nem kapott semmi szerető biztatást tőlem, csak ha elég kemény volt – ha elég jól bírta. Minden egyes megingás után bántottam a gondolataimmal, nem bíztam benne, nem hittem benne, dühös voltam rá, szégyelltem.

Elcipelt idáig fizikai sérülés nélkül, pedig az anorexia, a bulimia, a sportfüggőség évek óta kitartott nála.

Mégis sokkal súlyosabb volt a 14 éves korom óta meg nem szűnő mentális bántalmazás mértéke. 

Nem csak magamtól kaptam, de nem is kellett túl sok a külvilágtól, hogy begubózzak és értéktelennek érezzem magam.

Eddig, ha nem sikerült elnyomnom a normál testsúlyomat (értsd: amit normál étkezéssel, max. alapszintű mozgással tartok fenn), gyűlöltem a testem, szidtam, nem éreztem magaménak, kibújtam volna belőle legszívesebben.

Tényleg egyetlen pillanat se jut eszembe, amikor viszonylag elégedett voltam.

Ez most más.

Elégedett vagyok azzal, ami most van.

Lehet, később még „nagyobb” lesz, vagy még kisebb lesz.

De ez természetesen fog történni, nem elnyomva az étvágyamat, nem korlátozva magamat, nem túlmozgással.

Elfogadom, hogy ez vagyok én.

Hogy bármit megehetek, amit csak akarok, senki se határozhatja meg, csak ha hagyom…

Hiszem, hogy a diéták, az étrendek, a média olyan szinten átmosta az agyunkat, hogy nem tudunk tisztán látni. Amilyenek vagyunk, már eleve változásra ítélt, túl nagy, túl vékony, túl izmos, túl gyenge… eszünkbe se jut, hogy úgy vagyunk jól, ahogy.

Félelmekkel vagyunk tele, megfelelési kényszerrel.

Adaptáljuk a társadalom elvárásait, a mi elvárásainkká válnak. Azt akarjuk, hogy elfogadjon minket a társadalom. Biztonságban akarjuk tudni magunkat ebben a világban. De így sose érkezünk meg erre a biztonságos helyre, amit magunknak kell kialakítani. Sose fogunk bízni a saját képességeinkben, ha mindig másokhoz akarunk hasonlítani, más trendeket akarunk követni, nem a saját utunk.

Kipróbáljuk ezt, azt, ideig működik, aztán mégse. Reméljük, hogy egyszer elégedettek leszünk. Keressük az utat, aztán sehol sincs. Inspirálódunk mások által, mert jónak, szépnek tűnik, amit elérnek, közben elfelejtjük, kik vagyunk, mi mit is akarunk.

Én többé le se szarom a társadalom elvárásait.

Ha az utcán járok, az jár a fejemben, ez a lány vagy az a lány / fiú / nő / férfi vajon elégedett-e magával, vagy pedig behódol a társadalmi elvárásoknak.

Amikor abbahagytam mindent, az étrendemet, a kényszeres gondolkodást (még folyamatban, mert olyan sok apróság szőtte át az életemet, hogy csak hónap után derül ki számomra is:D), a túlmozgást, mintha megvilágosodtam volna.

Hogy nem kell tovább repülnöm a semmiért. Az elfogadásért, amit azt hittem, másoktól várok, de közben magamtól vártam. Sose jött el azzal a módszerrel, amit több mint egy évtizeden át követtem.

Vége az éhínségnek, a télnek, vége a vándorlásnak, a költözésnek, a vonulásnak.

A testem előbb-utóbb megbízik majd bennem, de már érzem, 80-90%-ban bízik. Mert folyamatosan biztosítom arról, hogy vége. Megnyugodhat.

Közben tanulom a környezetem, mit szeretek, mit szeretnék, ki vagyok én.

De költöző, vándor, vonuló futómadár szerintem többé nem leszek…

Bár ki tudja?

2019. 08. 29.

Meggyógyulni

Nyilvánvaló, hogy több emberhez lehet eljutni videókkal, mint blogposztokkal. Valamiért én mégis ragaszkodom az íráshoz. Valamiért ez a "régimódi" önkifejezés közelebb áll a szívemhez.

Ezért is volt ez a blog, hogy mindent dokumentáljak - kezdetben a túráról, a futásról, majd prágai napjaimról szóltak a bejegyzések. Később átvette mindennek a helyét a futás. Balatonon. Budapesten. Egyre több kilométer lefutása. Egyre nagyobb célok...

És most mindennek a felforgatása, eltörlése? Olyan blogposztokat szeretnék írni ide, amik "megérik a pénzüket" :D

Lehetséges, hogy emiatt egy kicsit megcsappannak a bejegyzések.

Átalakulás alatt van minden, mint én is. Az Instagram, a Facebook, ez a blog is. YouTube videókat tervezek, írok, eddig egy van megvágva.

Addig is még lesz egy hétvégés bejegyzés, a III. rész, amivel be is fejezem a koncentrált futástémát.

Az sincs kizárva, hogy új oldalt fogok indítani, de még fogalmam sincs róla :D

Elsőként a meggyógyulás van központban, aztán lesz ami lesz:)

<3

reggeli gondolatok - #EDrecovery

jól vagyok.

tegnap még megettem egy kis adag tojásos nokedlit.

eszemet se tudom, mikor ettem utoljára tojásos nokedlit, pedig régen szerettem.

persze nem magában ettem, raktam hozzá kis sajtot és salátát.

az evészavaros énem próbálta még mindig úgy beállítani, mintha eltakarhatná a tényeket.

pedig semmi szégyellnivaló nincs ebben.

nincsen binge eating disorderem, mert korábban koplaltam, korlátoztam magam. minden ételt úgy nyeltem le, hogy ezt bizony le kell majd dolgoznom. és hát, nem kellett félteni. futottam én többször 60 km-eket is.

de még ilyen hosszú futások között is, ha ettem, aggódtam, hogyan fog ez ledolgozódni, elég lesz-e az a 60 km ahhoz, hogy ledolgozzam. és még tegnap este is mennyit ettem, vajon az már ledolgozódott? egyensúlyban vannak a számok? nem fogok hízni?

ha ezen kattog valakinek az agya folyamatosan, nehéz átprogramozni arra, hogy ne ezen kattogjon. hogy lelkiismeretfurdalás nélkül bevágjon nagy adag tiramisut reggelire is azután, hogy előző este bevágott három nagy adag tiramisut.

hogy tudatosítsa: ezt most nem fogja ledolgozni, és ezzel nincs is semmi baj...

ezt a békát meg azért teszem ide mert ennek olyan biztató képe van.

nem találtam más képet, ami ennyire bárgyún kedves, megnyugtató, "mindenrendbenleszdeamúgymármostisrendbenvan"-arckifejezést tartalmazna :D

<3