Érdekes, hogy Runner.bird lettem, meg hogy egyáltalán bird,
madár lettem, mert ugye Enikő barátnőm már egyetem óta elnevezett Csipnek.
Pedig akkor kb. olyan súlyban lehettem, mint most – nem
voltam egy madársúlyú ember, legalábbis nem képzeltem magam annak.
Nem tudnám megmondani, ki az, aki a témát, amiről beszélni
fogok, először dolgozta fel, én Tabitha Farrarra fogok apellálni, a könyvére.
Shan Guisingert idézi: Adapted to Flee Famine – Adding an
Evolutionary Perspective on anorexia Nervosa.
Ez az elmélet a költöző madarakra apellál, meg a
vándormadarakra többek között, akik, hogy elkerüljék az éhínséget – amit
többnyire a tél jelent azokon a területeken, ahol nyáron tartózkodnak -
vándorlás közben igen keveset esznek és sokat mozognak.
Ez számukra természetes hiszen több száz, több ezer
kilométert tesznek meg naponta, hogy a túlélés érdekében eljussanak egy
melegebb helyre, ahol télen tartózkodhatnak.
Természetes, hogy ha esznek is, nem töltenek vele sok időt,
s nem nehezen emészthető, nehezen megszerezhető táplálékokat fogyasztanak,
hiszen azzal csak vesztegetik az értékes repülőidejüket.
Az étel fogyasztása fenyegető, megreked a vándorlás
folyamata, bármi történhet ilyen helyzetben, amikor nem koncentrálnak minden
idegszálukkal a költözésre.
Annál többet repülnek, megállás nélkül, biztonságos, meleg
helyet keresve.
De nem csak madarakra lehet vonatkoztatni, az állatok is
vándorolnak, vonulnak át a kontinenseken.
Van, amelyik téli álmot alszik –
zsírt raktároz, „éhínség” – tél esetére. Ha belegondolunk, a diétákra így
reagáló emberi szervezet is van...
Az elmélet alapján az anorexia is hasonlóképpen épülhet fel.
Ha éheztetjük a szervezetet, az úgynevezett „hüllő agyunk” (létező
fogalom) felelős az automatikus ösztönös cselekvésekért. Őt nem érdekli, hogy
azért éhezünk, mert úgy akarunk kinézni, mint XY, vagy mert Kis Jóska beszólt,
hogy szerinte nagy a hátsónk és bár egyébként nem érdekel minket a Jóska,
valamiért magunkra vesszük a dolgot. De mondhatja ugyanezt az anyánk is felőlem.
A lényeg az, hogy nem érdeklik a miértek, csak a tények.
Márpedig ha éhínség van, akkor arra reagálni kell valahogy.
Az agy és a test túlélő üzemmódra kapcsol.
A legtöbb ember rögtön elkezd étel után kutatni, visszavesz
a mozgásból.
Az érzékenyebb anorexia génekkel rendelkezők esetében az
energiadeficit és az „éhínség” vonuló /
költöző-reakciót (migration response)
idéz elő. A tested átvált erre az üzemmódra, ami miatt azt hiszi a tested, hogy
vándorolsz, költözöl, vonulsz.
Na, ezért vicces,
hogy madár lettem.
Egyetem előtti időszak óta nem nagyon találom az otthonom,
amit pedig otthonomnak éreztem, kihúzták alólam.
Folyamatos mozgásban voltam, folyamatos költözésben, ide-oda
menésben...
Később már tényleges MOZGÁSBAN
– bikram jóga, bicikli, futás, akármi - sose pihentem – ha pedig mégis,
bűntudatom támadt.
Vonuló madárként ez logikus, minek álljak meg, ha még nem
érkeztem meg, ahova elindultam, minek töltsek több időt egy helyen – nincs
értelme.
Egy idő után fogalmam sem volt arról, mi a pihenés. Azt
mondtam magamnak meg másoknak is, hogy nekem a mozgás az. Futás közben pihen az
agyam… futás közben nem kellett másra koncentrálnom, csak a futásra.
Ha lesérültem, nem nagyon osztottam meg másokkal.
Súlyos sérülésem nem volt sose, de fájdalmam igen. Csak egy költöző
madárnak ez nem igazán opció. Hogy lesérüljön. Vagy észrevegyék, hogy lesérült.
Bárki. Hiszen a leggyengébb láncszemtől szabadulnak meg a leghamarabb.
Drága Enikő barátnőm mutatott rá egy dologra: törött
szárnnyal futottam, így fogalmazott.
Törött ujjal futottam félmaratont, 2 órán belülit…
Tehát ha lesérültem, és mégis arra kényszerültem, hogy
másnak ezt látnia kellett, megmutattam, hogy így is képes vagyok rá.
Ami azért megdöbbentő, ha belegondol az ember.
Egyre kevesebbet ettem, egyre többet mozogtam.
HA ettem is, csak hogy bírjam a mozgást – például ha
gyengébb lett a teljesítményem, inkább szénhidrátokat fogyasztottam, de
tudatosan „nyomtam le a torkomon”, mert az étkezési zavarom nem akarta, hogy
egyek de mégis szükségem volt rá, hogy sokat futhassak. Nem élvezeti, nem
egyszerű táplálási célt szolgált az evés.
Úgyis az éli túl, az a legkitartóbb, legéletrevalóbb madár a
költözők között, aki a legkevesebbet eszi, és a legtöbbet mozog. Másokra
tekintgetve is ez volt az érzésem.
Ahogy Tabitha írja, olyan érzése lesz az embernek, mintha
versenyben lenne. Mintha azt, aki többet eszik és kevesebbet mozog, legyőzi
fizikailag és morális szempontból is – ő jó példát mutat a közösségnek, a
vonuló madaraknak, míg a másik csak saját magával törődik.
Tudja, hogy az, aki
többet eszik és kevesebbet mozog, rosszabbul fogja bírni pl. a lépcsőzést. Vagy
nem fog tudni olyan hosszan futni. Vagy nem fog tudni annyit biciklizni. Ez kicsinyessé,
olyan szinten becsmérlővé az embert,
ami utólag visszataszító. De a vándorló madárnak
így működik az élet.
Egyszerűen megveregeti a saját vállát / szárnyát, ha más
kevésbé bírja, vagy ő jobban bírja ezt a fajta életmódot.
Sokan említették, nem emberi, amit csinálok – én ezt nem
éreztem.
Nekem ez volt az automatikus, a szükségszerű, a
megváltozhatatlan. A mindennapok.
Csak a helyet sose találtam, ahol végre leszállhatok,
megpihenhetek.
A munkahelyeken nem szerettem enni sose – úgy éreztem,
felesleges időpocsékolás az is. Hogy nem tisztelem meg az ételt. Minek egyek a
munkahelyen, amikor az is csak egy átmeneti munkahely, egy átmeneti időszak,
ahogy Prága is az volt – inkább eszek többet „otthon” hogy úgy érezzem, otthon
vagyok – bár már érlelődött bennem evés után az érzés, hogy nem kellett volna,
hiszen nemsokára, hajnalban indulnom kell, a sötét, nedves utcákon, villamosok,
árnyak között csattogva, kapucnimat a szemembe húzva.
Mégis, volt ott egy kis vágyakozás aziránt, hogy másokkal
egyek, másokkal pihenjek, érezzem jól magam.
Mégis, úgy éreztem, nem ez a megfelelő idő.
Nem jött még el számomra az idő, hogy ezt megengedhessem
magamnak. Nem tudtam, mikor jön el, de folytattam, amit elkezdtem, és
elfordítottam a fejem. Hiszen nekem a vándorlásra kellett koncentrálnom!
Amikor elindultam, mindig nagy elhatározásnak éreztem, nagy
energiákat használtam fel. Most aztán megmutatom a világnak, milyen is vagyok
én, gondoltam.
Megkérdeztem többször is magamtól, minden egyes újra
elindulás után – jó, jó, de mikor érkezek meg végre a célba?!
A célba, ahol elfogadom végre magam, szeretni fogom magam.
Ez a cél mondhatom, ebben a vándorló, elmenekülő világban
nem létezett, vagy ha mégis, folyamatosan eltűnt a horizonton.
Vártam, mikor lesz a nap vége, hogy mozoghassak.
Mozgás előtt már azt vártam, hogy vége legyen a mozgásnak.
Hogy egyre messzebb jussak, egyre távolabb, egyre gyorsabban…
Olyan régóta vándorlok már, hogy eszembe nem jutott, hogy
pihenni is kéne. Meg kéne végre állni. Nem, nem, menni kell, menni kell
folyamatosan.
Ebben a köztes létben aggódva figyeltem a fenyegető
elemeket, ami főleg az étel volt. Néha belekaptam, de inkább csak az eget
kémleltem folyamatosan, a mozgásra koncentrálva egyre nyomorultabbul, egyre
fáradtabban.
Semmi sem tűnt elég megbízhatónak, elég biztonságosnak, hogy
ne féljek megállni.
A félelem a mindennapjaim része volt, és senki se mondta,
hogy nem kell féljek, vagy ha mégis, elhessegettem és nem érdekelt.
Még az olyan szimpla
tevékenységek között se bírtam megpihenni, hogy alvás-fürdés-mosdó. Mikor találkozókra
megérkeztem, már mentem volna haza, mikor hazamentem, már a másnapot terveztem. A következő hetet. A következő hónapot. Naptárban, jegyzetben, papíron, fejben.
Szóval ez voltam én.
Aztán eljött egy nap, hogy már nem bírtam tovább.
A fejem meg akart állni, a lábam nem – ilyen sokszor
előfordult, de mindig a lábam nyert. Most a fejem.
Csapdostam és sírtam tehetetlenül, de tudtam, hogy nem mehet
ez így tovább.
És akkor elkezdtem, mert elhittem végre valakinek, hogy nem
kell félnem.
Meg érdekelt, mi vár ezen a kietlen pusztán, ahol
megvetettem a lábam és ahol magamnak kell felépítenem saját magamat. Mit kezdek
a rám szakadó szabadidővel mozgás nélkül, hová szivárog el az étel által
lefoglalt időm.
Ennek az elhatározásnak már több mint 6 hete. És kitartok.
Még mindig nem érzem magam beilleszkedve ebbe a világba.
De már nem utálom mindig azt a helyet, ahol épp vagyok, nem
akarom otthagyni.
Egy tevékenységbe hosszabban is bele tudom vinni magam - mint
például ennek a szövegnek a megírásába.
Nagyon az elején vagyok még, de már tudom, nyakig benne, és
boldog vagyok, hogy meg tudtam állni. Nem gondoltam volna magamról ezt sosem.
És nem biztonságos földön vagyok.
![]() |
itt még nem érkeztem meg, sőt - talán itt kezdődött a mélyrepülés - 2018 |
Étkezési zavarból gyógyulni kurva nehéz. Minden
pillanatomat, gondolatomat, rezzenésemet átszőtte. Ezzel keltem, ezzel
feküdtem. Utáltam a testem, szidtam magam, másra nem jutott időm. Csak az
étkezési zavaromat táplálni.
Minthogy évek óta vándoroltam, elfelejtettem, mit csináltam,
amíg nem vándoroltam. Ha csináltam is valamit, nagyon rövid ideig.
Nézelődök körbe-körbe. Biztos, hogy megérkeztem? Ha
fizikailag nem is (ergo még mindig nem érzem magam otthon sehol :D), de
mentálisan, a testembe lassan megérkezem.
A folyamatban az egyik legnagyobb kihívás elfogadni a
testemet, hogy ez vagyok én.
Hogyha magamra nézek, hálás lehessek.
Miért?
Hálás vagyok, hogy eddig elcipelt úgy a testem, hogy nem
kapott semmi szerető biztatást tőlem, csak ha elég kemény volt – ha elég jól
bírta. Minden egyes megingás után bántottam a gondolataimmal, nem bíztam benne,
nem hittem benne, dühös voltam rá, szégyelltem.
Elcipelt idáig fizikai sérülés nélkül, pedig az anorexia, a
bulimia, a sportfüggőség évek óta kitartott nála.
Mégis sokkal súlyosabb volt a 14 éves korom óta meg nem
szűnő mentális bántalmazás mértéke.
Nem csak magamtól kaptam, de nem is kellett
túl sok a külvilágtól, hogy begubózzak és értéktelennek érezzem magam.
Eddig, ha nem sikerült elnyomnom a normál testsúlyomat
(értsd: amit normál étkezéssel, max. alapszintű mozgással tartok fenn),
gyűlöltem a testem, szidtam, nem éreztem magaménak, kibújtam volna belőle
legszívesebben.
Tényleg egyetlen pillanat se jut eszembe, amikor viszonylag
elégedett voltam.
Ez most más.
Elégedett vagyok azzal, ami most van.
Lehet, később még „nagyobb” lesz, vagy még kisebb lesz.
De ez természetesen
fog történni, nem elnyomva az étvágyamat, nem korlátozva magamat, nem
túlmozgással.
Elfogadom, hogy ez vagyok én.
Hogy bármit megehetek, amit csak akarok, senki se
határozhatja meg, csak ha hagyom…
Hiszem, hogy a diéták, az étrendek, a média olyan szinten
átmosta az agyunkat, hogy nem tudunk tisztán látni. Amilyenek vagyunk, már
eleve változásra ítélt, túl nagy, túl vékony, túl izmos, túl gyenge… eszünkbe
se jut, hogy úgy vagyunk jól, ahogy.
Félelmekkel vagyunk tele, megfelelési kényszerrel.
Adaptáljuk a társadalom elvárásait, a mi elvárásainkká
válnak. Azt akarjuk, hogy elfogadjon minket a társadalom. Biztonságban akarjuk
tudni magunkat ebben a világban. De így sose érkezünk meg erre a biztonságos
helyre, amit magunknak kell kialakítani. Sose fogunk bízni a saját
képességeinkben, ha mindig másokhoz akarunk hasonlítani, más trendeket akarunk
követni, nem a saját utunk.
Kipróbáljuk ezt, azt, ideig működik, aztán mégse. Reméljük,
hogy egyszer elégedettek leszünk. Keressük az utat, aztán sehol sincs. Inspirálódunk
mások által, mert jónak, szépnek tűnik, amit elérnek, közben elfelejtjük, kik
vagyunk, mi mit is akarunk.
Én többé le se szarom a társadalom elvárásait.
Ha az utcán járok, az jár a fejemben, ez a lány vagy az a
lány / fiú / nő / férfi vajon elégedett-e magával, vagy pedig behódol a
társadalmi elvárásoknak.
Amikor abbahagytam mindent, az étrendemet, a kényszeres
gondolkodást (még folyamatban, mert olyan sok apróság szőtte át az életemet,
hogy csak hónap után derül ki számomra is:D), a túlmozgást, mintha
megvilágosodtam volna.
Hogy nem kell tovább repülnöm a semmiért. Az elfogadásért,
amit azt hittem, másoktól várok, de közben magamtól vártam. Sose jött el azzal
a módszerrel, amit több mint egy évtizeden át követtem.
Vége az éhínségnek, a télnek, vége a vándorlásnak, a
költözésnek, a vonulásnak.
A testem előbb-utóbb megbízik majd bennem, de már érzem,
80-90%-ban bízik. Mert folyamatosan biztosítom arról, hogy vége. Megnyugodhat.
Közben tanulom a környezetem, mit szeretek, mit szeretnék,
ki vagyok én.
De költöző, vándor, vonuló futómadár szerintem többé nem
leszek…
Bár ki tudja?
![]() |
2019. 08. 29. |